Igen, tudom.
Béna vagyok a blogoláshoz. 
Szóval kijelentem, hogy nem tudok blogolni *ikszdé helye* Bár nem is tudom, mit vártam, ahhoz képest, hogy az első blogot nyitom, és az első blogok nagy százaléka konec. 
Szóval tekintve, hogy nem igazán tudom, mit is írjak, azért én még itt vagyok :"D
Mostanság inkább a depresszív hangulat uralkodik fölöttem, ami abból adódhat, hogy lezártam az életem egy igen jelentős szakaszát. 

Mert az életem történetesen egy sablonsztori, mégpedig a szarabbik fajta. 
Tanév elején, még tökre úgy nézett ki, hogy egy tetves szerelmi háromszögbe kerültem, viszont egy hónap elteltétvel tökéletesen beigazolódott ennek az ellentetje. Már nagyon régóta fűztem gyengéd érzelmeket egy fiú iránt, tavaly februárban pedig rájöttem, hogy nagyon is szeretem, és nem akarom elveszíteni. Így minden tőlem telhetőt megtettem az érdekében, hogy összejöjjünk - persze csak diszkréten, nőiesen, mert Natsumi igazából a 20. szézad elején élt, csak egy őrült tudós időgépbe zárta és elküldte a 21. század elejére, hagy szenvedjen (shh, ez szava sem igaz). Ezek után - talán nem mondok újat azzal, hogy nem sikerült - a fiú ennek tetejébe még tökre meg is utált, mert mi az hogy én szeretem. Sajnálatos módon a fiú még a barátom is volt, így egy haver kilőve az én csodálatos baráti társaságomból. 
A nyáron pedig próbáltam szépen kigyógyulni belőle, no meg abból, hogy mindenfélének elhordott, és élete legnagyobb hibájának nevezett. A többit inkább le sem írom, mert úrihölgynek tartom magam (mégis, néha geci mocskos szájú úrihölgynek...)
Na szóval, ez így-úgy sikerült is, támaszaim is voltak, két csodálatos legjobb barátnő (ez a hárman vagyunk legjobb barátnők egy másik tészta, de az talán még rosszabb, mint a szerelmi válság), na és persze a legjobb fiú barátom, aki minidg mosolyt csalt az arcomra.
Igen ám, de ez a két csodálatos barátnő pedig már a tavalyi évben elkezdte belém traktálni, hogy ez a bizonyos legjobb barát történetesen előző tanév eleje óta szerelmes belém. És annyira tökéletesen csinálták, hogy el is hittem nekik. Elkezdett foglalkoztatni ez a gondolat, hogy ő meg én, mert teljesen más volt, mint az a fiú, aki kitépte, majd földhöz vágta, ezekután összevarrta, majd újra, erősebben vágta földhöz.
Eleinte azon izéltem, hogy összetévesztem a "szeretemmertabarátom" érzést a "szerelmesvagyokbelé" érzéssel, viszont ahogy telt az idő, egyre jobban beláttam, hogy a másik felé húzok. És gyerekek ekkor, ekkor kellett annak a görénynek bocsánatot kérnie, amivel végképp összezavarodtam. Felcsillant bennem a tipikus kislányos remény, hogy "mi van ha mégis...?" de utána valahogy nem érdekelt... Nem mellesleg kiderült, hogy csak azért kért bocsánatot, hogy ne pocskondiázzam mindenki előtt.
Viszont az élet balfasz, és akkor vág pofán, amikor nagyon nem kéne, szóval amikor arra jutottam, hogy igen, én szerencsétlen, valóban beleszerettem a legjobb barátomba, kiderült, hogy tegnap este a legjobb barátom szerelmet vallott a legjobb barátnőmnek. Ez kész szappanopera, nem? :"D
Az elején nem mondtam semmit, játszottam a jókislányt, a viccest, a depi-hepit, próbáltam arra kenni a rosszkedvem, hogy az bánt, hogy a görény gyerek mégsem szeret. A nap végére vallottam be azt, hogy mi van, amikor megbizonyosodtam róla, hogy barátnőmnek nem tetszik, viszont hiba volt. Mert most nekem kellett volna lenni az önfeláldozónak és a kedvesnek, aki nem szól egy szót se, sőt, még össze is hozza a barátait és csöndben tipródik a lelkiismeretével. De nem, Natsumi tiszta vizet önt a pohárba, hát persze... Barátnőm végül úgy döntött, hogy ő nem fog járni vele, de nem mer neki nemet mondani - illeve addig nem mond neki nemet, amíg közvetlenül meg nem kérdezi, továbbra is beszélget vele, a haverom pedig bódítja de rendesen.
Én pedig mindezt jó barátnőhöz híven végighallgatom, bólintok, viccelődök, és próbálok valami elfogathatót kihozni ebből az egészből.
Az, hogy mivel próbálkoztam, hogy felkeltsem a barátom figyelmét, az már egy másik történet, és nem is vált be...
Mindezek tetejébe a barátom már pénteken került is, én pedig máig nem is mentem be, mert kidöltött egy hülye járvány :/
Ma ha minden igaz, kiderül, hogy mi játszódik le annak a hülyének a fejében, leszámítva persze a barátnőmet, hisz biztos, hogy állandóan ott motoszkál az arca a gondolatai közt... Szóval kerül, nem beszél velem, valamiért haragszik, és sajnos nála rohadtul nem lehet tudni, mikor gondolja komolyan, és mikor nem...

Dob nekem valaki egy kekszet?

Befejeztem. Üres vagyok.
Mindig ez van.
Mindig.
Az utolsó oldalra lapozok. Elolvasom az utolsó sorokat. Még belenézek a tartalomjegyzékbe. Nem akarom elengedni. Nem lehet vége.
Becsukom.
Bámulok magam elé. Ez az üresség elviselhetetlen.
Elviselhetetlen.

Egy könyv akkor jó, ha megérint. A lelkedik hatol. Tiszta szívből nevetsz, felkacagsz, máskor őszintén, fájdalomból sírsz. A szereplők megelevenednek előtted, élnek, kötődsz hozzájuk. Aztán becsukod a könyvet, miután elolvasod az utolsó mondatot. Vége. Ekkor jössz rá, hogy a szereplők sosem éltek. Soha.
Ez pedig ürességgel tölt meg.

Egy-egy jó könyv elolvasása után mindig rám tör a "mitkezdjekmagammal?" érzés. Ilyenkor, mint az élőhalott, járkélok a házban, kisírt szemekkel - hisz nem ritka alkalom, hogy egy jó könyv végén elő kell vennem a százas zsepit.
Az viszont igenis ritka, hogy beleszeretek a könyvbe és a filmbe is. Rendszerint, ha a DVD tokot, vagy a könyvet kéne megvédenem, felkapom azt, amelyikhez az én képzelőerőm is szükséges, magamhoz szorítom, majd egy "ENYÉM!!!" kiáltást követően lekaratézok mindenkit, aki azt mondja, hogy az olvasás szar.

Így jártam Kami Garcia és Margaret Stohl könyvével is. Aki nem tudná, melyik az, annak elárulom, hogy Beautiful Creatures a címe.
Először a filmet volt szerencsém látni, aminek a végén természetesen bőgtem.
Utána kadt a kezembe az 548 oldalas kötet, aminek a végén szintén bőgtem.

Leginkább a végén volt nagy eltérés, és nekem mindkettő nagyon tetszett. Nem akarok spoilerezni, annak, aki még esetleg nem látta, szóval csak annyit tudok mondani annak, akinek gőze sincs arról, miről beszélek, hogy tessék megismerni mindkettőt. Addig egy kis kedvcsináló :)

Gatlin megyében ritkán érték meglepetések az embert. Legalábbis azt hittem. Kiderült, nagyobbat nem is tévedhettem volna.
Volt egy átok.
Volt egy lány.
És a végén
Ott volt egy sírgödör.
Lena Duchannes-hoz fogható lányt még nem láttak Gatlin városában. A középiskola új diákja mindent megtesz azért, hogy különleges képességeit és a családját sújtó évszázados átkot eltitkolja a városka vaskalapos polgárai és diáktársai előtt. Azonban az elfeledett Dél vadon burjánzó kertjeiben, borongós mocsaraiban és romos temetőiben nincs az a titok, ami örökre titok maradhatna. Ethan Wate számolja a napokat az érettségiig. Azon a napon nem csak a középiskolának, de Gatlinnek is búcsút akar mondani. Hónapok óta egy gyönyörű lány kísért az álmaiban. Amikor Lena beköltözik a város legrégebbi, egyben leghírhedtebb ültetvényére, Ethan megmagyarázhatatlan vonzódást érez iránta. Elszántan kutatni kezdi a kettejük közötti titokzatos kapcsolat eredetét.
Egy városban, ahol ritkán érik meglepetések az embert, egy titok mindent megváltoztathat.

Amúgy meg ezen kívül nyugodtan megkövezhettek :"D
Azóta, mióta nem írtam, igenis próbáltam írni, csak van a gp-nek az az idegesítő szokása, hogy ha más oldalon vagyok, emerről egész egyszerűen kiléptet. Most is ezt művelte velem, így amikor elveszett a bejegyzés, vele együtt elszállt a kedvem a blogolástól.
 

Aki hisz a horoszkópokban, az valamennyire hisz a spirituális dolgokban, és abban is, hogy van sors, és az előre meg van írva. Minden bekövetkezik, aminek be kell következnie, hisz nincsenek véletlenek. Én legalábbis ezt hiszem. Mindig is örömmel olvasgattam a horoszkópokat, boncolgattam a többi jegyet, hogy megértsem mások viselkedését, szeretek elmerülni az ilyenekben. Persze a horoszkóp mellett más dolgok is befolyásolnak, mint például az aszcendens, vagy a neved.

Ezekből kifolyólag ott van az a bizonyos dolog is, ami nem más, mint a bevonzás. A bevonzás az önmegvalósítás egyik formája, ami segít a vágyaid elérésében. 

A nyár elejét összetörve kezdtem, elkeseredettségemben pedig kipróbáltam ezt a bevonzás dolgot. A keserűségem eredete egy fiú volt, ezért minden mindegy alapon megterveztem magamnak pontosan egy olyan srácot, amit én szeretnék magamnak. Csak éppenséggel arra pont nem számítottam, hogy beválik. Illetve ez még nem száz százalékos.

Barátnőm egyáltalán nem hisz az effélékben, totál hülyeségnek tartotta, amit én csináltam, de megígérte, hogy augusztusban érdeklődik majd arról - a rokona az iskolatitkár -, hogy jön-e az osztályunkba új emberke.

Amikor bejelentette, hogy megkérdezte, és jön hozzánk egy új gyerek, tíz percig csak röhögtem neki a telefonba :'D Mindenesetre úgy vagyunk vele, hogy hisszük, ha látjuk.

Akinek felkeltette az érdeklődését, az az alábbi linken informálódhat :3

>>> A sikeres bevonzás titka <<<

Ezt a tesztet Vampy oldalán találtam, nem küldte senki, de mivel nagyon megtetszett, úgy döntöttem, megcsinálom :)

Volt egyszer egy lány, aki összeszedte a sátorfáját, majd elindult a népes kis családjával Magyarország szívébe, Budapestre.

Személy szerint szeretem a fővárost, bár nem sokszor járok fel. Valahogy Budát jobban bírom, mint Pestet, szerintem több a látnivaló, és szebb is, bár lehet, hogy csak ezzel én vagyok így :D 
Két napig voltunk ott, vagyis egy éjszakára. Első megállónk A Fővárosi Állatkert volt, ahová még igen piciny koromban látogattunk először. Amint apumtól megkaptam a térképet, megkaptam a navigáló szerepet is, és az irányításom alatt jártuk körbe - majdnem - az egész állatkertet. Leginkább a lepkekert varázsolt el, egynesen csodálatos volt köztük járni, karnyújtásnyira lenni tőlük. Az egész olyan... különleges volt. Akit elbűvölnek a nagy, színes pillangók, azok szerintem tudják, miről beszélek :)

Ami ezen kívül meglepett, na az a fagylaltos volt az Ice 'N' Go-s vagy mis pult mellett. Mindössze harminc gramm, körülbelül akkorra, mint azok a kicsi gumilabdák. Ráadásul kétszáz forint. Lassan tényleg kiskanállal fogunk fagyit kapni ugyanennyi pénzért... Vidéken háromszor ekkorát kapunk ugyanennyiért. 
Ezt leszámítva élvezhető volt, szóval nem panaszkodom.

Terveztem, hogy este felmegyünk Budára, hogy megnézzük milyen kivilágítva, viszont ez nem jött össze. Az egész napos talpalásnak hála a lábaim kaputot mondtak, így inkább ledőltem. Másnap is sokat mentünk, mert el muszáj volt beiktatni egy csavaros fagylaltot, így a Rómaifürdő fele sétáltunk a Duna parton.

Igazából az egész utazásból állt, busz, vonat, villamos, metró, hév... Apropó hév! Volt szerencsém élőben látni a Bud Spencerről készült graffitit, ami a Szentlélek tér után látható Békásmegyer felé.

Összességében élveztem a kiruccanást, főleg, hogy másnap nekiálltunk festeni a konyhát. Hmmm, imádom a nyarat...